Új irányok

Hahó, nagyvilág, van itt még valaki?

Eltűntem itt az előző félévben, de élek-virulok, csak kicsit más irányt vettek a dolgok. Konkrétan olyannyira, hogy erre kellett egy új blog, egy igazi hús-vér utazós blog. Szóval ha szeretnétek megízlelni, milyen a "nagy orosz lélek", kukkantsatok be a másik blogomba.

Visszatérés Szegedre - második fejezet

Hát itt vagyok végleg. Nyilván egy rakás órámnak nincs időpontja és semmi sem akar úgy beindulni így szeptember 1-jén, ahogy én azt terveztem, de legalább Szegeden. Emberek között. Szocializálódom. Vagy valami.

Szentimentális hangulatomban pedig ilyen bejegyzésecskét írtam a kolis blogunkra. Nagyjából most ennyi a helyzet.

Visszatérés Szegedre - első fejezet

Jelentem: beiratkoztam. Kisgólyaként, hah. Orosz nyelv és irodalom MA. Nem futamodtam meg, nem mentem a beiratkozás előtt világgá és nem dobtam sutba minden eddigit, hanem vettem a bátorságot és szépen aláírtam a papírokat. Aztán majd pár hónap múlva meglátjuk, jól döntöttem-e végül. Ha még mindig kétségeim vannak, jöhet az újratervezés.

Várom már tényleg, hogy visszatérjek Szegedre, de azért nem vagyok túl effektív. Miután túléltem a három beiratkozással, informálódással, gyorskajával, Frankkel és egy igencsak megkapó természeti jelenséggel eltöltött napot, elkezdhettem volna tervezgetni a rendes visszatérést. Az igazit, nagy pakkokkal, ne-hagyjak-itthon-semmi-létfontosságút aggódásokkal, második emeletre való cipekedéssel, kétlaki énem ismételt kibontakozásával, egyetemistáskodással.

Ennek ellenére mit sikerült elérni az idei utolsó Orosházán töltött nyári napok alatt? Elvezettem a környéki kis falvakig az órámon, punnyadtam még egy sort pár sorozattal és a friss Alexandra-akcióból beszerzett könyveimmel, tízpercenként frissítgettem az ETR-emet, hátha megvan már a hat, azaz HAT darab órám időpontja, amiről még mindig nincsenek hírek... Ja, és ma bepótoltam a molyon az idén elmaradt értékeléseimet. Ahelyett, hogy erőt vennék magamon és elkezdeném a szoba közepére hányni a cuccokat és szortírozni mindazt, amiből élni kell a következő szemeszterben.

Nehéz ügy ez, gyerekek, nehéz ügy. A lustasággal pedig szembe kéne már nézni.

.

Kárász Nellikével egy szeles augusztusi hétvégén

"Lajos pedig csupa készen hozott mondat volt és csupa zavar. A nyakam Botticelli-vonaláról beszélt, s közben azt mondta: izé."

Németh László: Iszony 

Az egyébként nagyon jó, amikor vannak rejtett elvárásaid, rossz középiskolai kiselőadásokról maradt emlékeid (amikből ugyan a történet nem rémlik, de az igen, hogy tudtad, az osztálytársad el se olvasta a könyvet, amiből épp kiselőadást tart potyaötösért), fenntartásaid a kor nyelvével kapcsolatban, elképzeléseid valami tartalmasról és must-read-ről - és aztán rájössz, hogy az egész könyv teljesen más, mint képzelted. És hogy mennyivel jobb. És hogy hiába tudod, hogy Kárász Nelli csak Németh Lászlón, egy férfin keresztül szólalhat meg, de annyira élő a karakter, hogy a kutya se veszi észre.

Még száz oldal.

A be nem fejezés művészete

Mostanában kifejezetten hajlamos lettem arra, hogy csak belekapkodjak a dolgokba. Izgek-mozgok, de egy kis idő után ellankad a lelkesedés. 

A könyveken a legérezhetőbb ez. Hiába van hosszú-hosszú listám a nyáron elolvasandó, polcon porosodó könyveimről (amik közül néhányat már 2 éve tartogatok a polcon, az örökölt egyszer-el-kell-majd-olvasni klasszikusokról nem is beszélve), képes vagyok fél órákat ücsörögni a polc előtt a földön, hogy az első mondat, a fülszöveg, a borító, az oldalszám vagy az aznapi hangulatom alapján döntsek. És döntök, elkezdek valamit, aztán mégis félrerakom. Elég bosszantó. 

Főleg hogy alapvetően szerettem volna a "tiszta lappal" eszméjében nekivágni a szeptembernek. Ergo igencsak fel kéne falni azokat a köteteket, amiket 1-2 éve rágogatok, rakosgatok, mert ugyan nagyon be akarom őket fejezni, de valahogy nem visz rá a lélek, hogy épp őt és akkor olvassam. Hiába nagy szerelmem Eco, ha épp túl nehéz a Foucault-inga teológiája (tavaly augusztusban kezdtem el, hajaj, egy éve). Hiába szeretném kipipálni az el-kell-olvasnod-mielőtt-meghalsz listámon az Ulyssest, ha az - egyébként csodálatos borítójú - kötet több emberélet kioltására is alkalmas, akkora nagy. És hiába van csak 150 oldal a Sátántangóból, ami szintén az előbbi lista egyik ékes tagja, ha még állítólag a nagyok (emlékeim szerint például Spiró) is azt mondja, hogy attól, hogy egy regényben folyamatosan esik, még nem lesz mestermű. Szóval vannak ilyen dilemmák, amik miatt félrerakom a megkezdett köteteket, újakat vadászok a polcon, de ahogy találok valami újat, eszembe jut egy még újabb és egy még újabb, természetesen olyan, ami mondjuk nincs is meg, de meg kell szerezni. (Most például ellenállhatatlan vágyat érzek egy kis Grecsó-olvasáshoz. Kellett nekem elolvasni a Mellettem elférsz első bekezdését...)

Régen sosem értettem, hogy tud valaki egy-két könyvnél többet olvasni egyszerre. Hát így, hébe-hóba, hangulatingadozással, fel-felgyúló szenvedéllyel. Nem mondom, hogy ez az új heppem igazán passzol az elveimhez (mert ha könyvolvasásról van szó, nem szabad sutba vágni az elveket), de úgy néz ki, így alakultam mostanában. Legalább ismét mondhatom, hogy van némi szenvedély. Hiába, kicsit rám kacsintott az utóbbi időben minden magyar szakos rémálma: a kötelező olvasmányok és szakirodalmak utáni kiégés. Amikor hiába tudod, hogy tartalmas, izgalmas, új élményekhez és szórakozáshoz juthatnál a papír és a tinta csodás egyvelegével, mégis egyszerűbb és kevésbé rémisztő, ha rácuppansz egy random sorozatra és hagyod, hogy az agyad kifolyjon a füleden.  De jelentem, szépen lassan visszaevickélek a kiégésből. Igaz, hamarosan eláraszt majd az orosz irodalom, de talán a specifikusabb kötelezőlista enged egy kicsit a rövid pórázomon és sikerül kicsit helyretenni az itthon felgyülemlett olvasnivalókat.

A tegnapi viharos augusztus 20-án egyébként hirtelen elkapott a magyarokat akarok olvasni-hullám (miután túlestem egy erős amerikai YA-könyves hullámon, aminek egyértelmű csúcsa a The Perks of Being a Wallflower volt, de azért a Percy Jackson-könyvek is segítettek visszarugdosni a ringbe). Szóval amellett, hogy mindjárt elköltöm a Líra-könyvutalványomat Grecsóra és esetleg pár kortársra, lekaptam a viharhoz nagyon is (bár a mai napsütéshez már kevésbé) passzoló Iszonyt, mint rég kimaradt klasszikust. Remélhetőleg nem végzi ő is befejezetlenül.

Egyébként ha unatkoznátok (mondjuk két könyv között vacillálva), töltsetek ki rettentően haszontalan, de legalább könyves teszteket. Én például 60-at olvastam Rory Gilmore 339 könyvéből (elég siralmas, de valljuk be, tele van számunkra teljesen random amerikai szerzőkkel a lista), és 12 kezdőmondatot ismertem fel a 20-ból, ami nem is rossz arány, bár a vicc az, hogy benéztem olyanokat, amiket olvastam, és kitaláltam másokat (véletlennek vagy a stlíus felismerhetőségének köszönhetően), amiket eddig nem.

Szeged

Azért kezd már hiányozni a város. A mozgás, a közösség, a lüktetés, az egyetem, a kocsmák, az újdonságok.

Főleg akkor, ha a soundcity:szeged videóit nézem.

Már csak két hét.

Mostanság

Telik az idő. Szocializálódom. (Furcsamód úgy tűnik, ha emberek között vagyok, kevesebbszer jut eszembe a blogolás. Lehet, ezért szívódtam fel, mióta az egyetemre és egy egész értelmes emberi közösségbe kerültem? Gyanús.) Bemutattam a fantasztikus OrosházaCityt a szegedi szobatársamnak (nosztalgiástul, játszóterestül, üveg körtefástul, pingvinfagyizóstul - valóban, tiszta Stars Hollow). A hétvégén meg csajos kiruccanást tartottunk anyámmal, meglátogattuk Pesten keresztanyámat és legyalogoltuk a lábunkat az Ikeában (ó, vidéki asszonyok kánaánja!) meg a Mesterségek ünnepén (ahol 2500 Ft egy faszénen sütött kürtőskalács, egy gömb vacak fagyi meg 250, sic transit gloria mundi...).

És most vissza a mókuskerékbe.

Elindult a kurzusfelvétel és lámcsaklám, még az óráim 60%-át is sikerült időponttal meghirdetni erre a szép napra, szóval ha nincs is kész az órarendem, de alakulgat. Annak ellenére, hogy durva letargiába süppedtem még pár hete, hogy vajon jól döntöttem-e ezzel a négyéves duplamesterképzéses-utazgatós-álomszövögetős-russzofil tervvel, meg kell mondanom, gyerekek, hogy továbbra is olyan kis lelkes stréber vagyok az órarend összeállításánál, mint elsőben. Nem keltem fel persze a kurzusfelvétel megnyitásánál hajnalban, mint egykoron (egyrészt mert a rangsorosnál ez nem számít, másrészt mert aludni jó), de az ETR szerint én voltam az első az orosz MA-sok közül, aki órákat vett fel. Vállon is veregettem magam, hogy milyen kis buzgó vagyok.

Tervek, azok vannak. Ötletek is, temérdek. És igen, magamhoz híven listákat is gyártok (ahelyett, hogy nekiállnék például a szekrényeim lomtalanításának vagy a jegyzeteim és a kolis cuccaim szelektálásának). Meg próbálok inspirálódni, hogy nekem is legyenek rövid távú céljaim. A nagy terv még mindig a 30 day challenge megvalósítása lenne (nagyon aranyos és inspiráló TED Talk itt), de egyelőre maradtam a Julie & Julia című filmnél, mert egyrészt Meryl Streepből sosem elég, másrészt mert Julie Powellhez hasonlóan én se vagyok képes mostanság semmit se befejezni, harmadrészt meg próbálok a blogolás múzsájának is áldozni. Ha van olyan.

Nyári tevékenységek: pipa

Szóval ma random kimentünk családilag strandolni. Egyrészt mert két gyopárosfürdői tiszteletjegy is porosodik már egy ideje az asztalomon (éljen a véradás!), másrészt mert elnézve a szeszélyes időjárást és a naptár szerinti nyár vészes közeledtét, igen picike az a kis metszet, ami alkalmas lenne ilyesmire.

A nyáron eddig konkrétan egyszer voltam strandon. És mennyire elég is volt. De hát vannak ezek a koncenviók, hogy nyáron barnának kell lenni, szívni kell a bőrünkbe a D-vitamint, még ha az UV-sugárzás ropogósra is pirít, ja és hát kell valami strandról sok-sok check-in is, nehogy azt higgyék, hogy antiszociális vagy (pedig de).

Egyébként jó dolog is ez. Alapvetően nagyon szeretek úszni, egy a kevés sport közül, amit tényleg tudok élvezni, csak hát ugye vizes lesz az ember (minő meglepetés), macerás a szárítkozás, ha az embernek amúgy dolga van például év közben stb., tehát mindig megtalálom a kibúvót. Szóval a kétméteresben jó volt róni a hosszokat, főleg amikor pirít a nap, a víz pedig istenien hűvös...

Ettől függetlenül továbbra is furcsa jelenségnek titulálom magam a strandon. Egyrészt a fentebb már említett okok miatt (és mert nemcsak antiszoc vagyok, de vérbeli téli gyerek is, szóval pfuj-pfuj napocska) nem mondhatnám magam barnának. Konkrétan világítok, leszámítva a karomat és a vállaimat. Augusztus közepén ez már nem olyan tipikus, főleg hogy nem egy skandináv jellegű alabástrombőrű szőkeség vagyok. Másrészt igazából a kevés úszáson (na jó, meg persze a kultikus lángoson) kívül semmit se élvezek a strandolásban, bármilyen menő is lett az utóbbi években Gyopáros. Élményfürdő, masszázsterápia, szauna, csilivili programok és "sztárfellépők"... Nem és nem.

De azért némi nyafogás árán is igyekszem minden évben megfelelni a koncencióknak. Több-kevesebb sikerrel. Klóros víz utóízével.

21

"Erre gondolt: belőlem nem lesz semmi, elzüllök. Erre gondolt: minden leszek. Erre gondolt: meghalok jövőre, huszonegy éves koromban. Erre gondolt: sohase halok meg. Mindenre gondolt, egyszerre." (Esti Kornél)

Megboldogult blogomon volt még egy gyönyörű 21-dolog-amit-megteszek-mielőtt-21-leszek listám. Szinte teljesen elfeledkeztem róla az évek alatt (kb. két évig lehetett kint a projekt, de lehet, volt az három is), nyilván felét se csináltam meg tavaly decemberig. De nézzük, mit sikerült mégis elérnem 21 éves koromra.

Negyedik

Sok órás éjszakai forgolódás, két liter nehezen leküzdött víz és jó adag reggeli után elstartoltam a negyedik véradásomra. Úgy alakul valahogy, hogy minden évben augusztusban sikerül elkecmeregni, így legalább azzal a tudattal fekszem le, hogy ma is tettem valami jót. Ja, meg strandbelépőt és remek retro véradásos ostyát is kapok. Tiszta biznisz.

Az első véradásomat leszámítva mondjuk valahogy sosem járok szerencsével. Egyszer a jobb kezemből vették le, na az borzasztó volt - örökkévalóságig csörgedező vér és rosszullét, a véradó rémálma. A harmadiknál is pihengetni kellett a fektetett ágyon, de utána okés volt a dolog.

Éreztem, hogy ez most túl szép, hogy igaz legyen. Kicsit lassan indult, de semmi rosszullét, semmi elmosódó mennyezet, semmi. Fel is pattantam üdén s frissen a bringára, nyilván a hosszabb úton tekertem haza, ha már ilyen szép, szerencsés napunk van. Persze, mikor máskor, mint délben. Melegben. Nem kis adag vért veszítve. Vízhiányosan.

Pedig nem is voltam már olyan messze a háztól. Itt voltam az utcánkban, amikor túl hangosan kezdtem hallani a fülemben a szívverésemet, minden más hang eltompult, kezdett elsötétedni minden. Még jó, hogy most volt az elsősegély vizsgám a jogsi miatt. Szépen leparkoltam a bringát az út szélén, elnyúltam a földön és próbáltam felpolcolni a lábamat (nem sok sikerrel mondjuk). Egy faszi visszafordult a motorral, én bátran megnyugtattam, hogy á, csak véradáson voltam, picit megszédültem, most már minden fasza lesz. Kis idő múlva feltápászkodtam, inni pár korty vizet és összeszedni a bringát.

Aztán álmodtam egy kicsit, és arra eszméltem, hogy messzebb vagyok a járdától, mint voltam, a kezemből kiesett ásványvíz csordogál mellettem, a szemüvegem lerepült, a fejem pedig fájogat. Úgy néz ki, kicsit hamarabb keltem fel, mint ahogy a szervezetem akarta. De utána szerencsésen feltápászkodtam, összeszedelőzködtem és teljesen leizzadva hazavánszorogtam a bicajra támaszkodva.

Az egészben nem az a legdurvább, hogy ez volt életem második ájulása (továbbra is valahogy furán ámulatba ejtő, hogy abban a pár eszméletlen másodpercben rögtön álmodik az ember mindenféle hülyeségeket, vagy legalábbis olyan). Hanem az, hogy már attól kezdve, hogy leszálltam a bicikliről, mert jött a rosszullét, két háztömbbel arrébb állt az út egyik oldalán egy nő, a másikon meg egy idősebb fazon. Végignézték az egészet. Azt is, ahogy odajön a motoros, ahogy elküldtem, ahogy utána feltápászkodtam, és azt is, ahogy utána összecsuklottam eszméletlenül. És egy lépést se tettek felém. Csak bámultak végig, ahogy eltoltam közöttük a biciklit.

Szerencse, hogy ez csak ilyen röpke véradós rosszullét, kis pihenés, vízpótlás és mondjuk a tűző nap elkerülése máris megszünteti az egészet. De mi van, ha nem ennyi lett volna? Lehet, hogy megmentem három ember életét a véremmel, de ha az a két másik csak áll, amikor összeesek, akkor gratulálok a világnak. Hihetetlen, komolyan. Ha gonosz lennék, akkor ezt küldeném nekik szeretettel. De nem vagyok. (Vagy igen?)

Imádom, hogy a 8tracksen mindenhez, de tényleg mindenhez van már playlist.