Mostanában kifejezetten hajlamos lettem arra, hogy csak belekapkodjak a dolgokba. Izgek-mozgok, de egy kis idő után ellankad a lelkesedés.
A könyveken a legérezhetőbb ez. Hiába van hosszú-hosszú listám a nyáron elolvasandó, polcon porosodó könyveimről (amik közül néhányat már 2 éve tartogatok a polcon, az örökölt egyszer-el-kell-majd-olvasni klasszikusokról nem is beszélve), képes vagyok fél órákat ücsörögni a polc előtt a földön, hogy az első mondat, a fülszöveg, a borító, az oldalszám vagy az aznapi hangulatom alapján döntsek. És döntök, elkezdek valamit, aztán mégis félrerakom. Elég bosszantó.
Főleg hogy alapvetően szerettem volna a "tiszta lappal" eszméjében nekivágni a szeptembernek. Ergo igencsak fel kéne falni azokat a köteteket, amiket 1-2 éve rágogatok, rakosgatok, mert ugyan nagyon be akarom őket fejezni, de valahogy nem visz rá a lélek, hogy épp őt és akkor olvassam. Hiába nagy szerelmem Eco, ha épp túl nehéz a Foucault-inga teológiája (tavaly augusztusban kezdtem el, hajaj, egy éve). Hiába szeretném kipipálni az el-kell-olvasnod-mielőtt-meghalsz listámon az Ulyssest, ha az - egyébként csodálatos borítójú - kötet több emberélet kioltására is alkalmas, akkora nagy. És hiába van csak 150 oldal a Sátántangóból, ami szintén az előbbi lista egyik ékes tagja, ha még állítólag a nagyok (emlékeim szerint például Spiró) is azt mondja, hogy attól, hogy egy regényben folyamatosan esik, még nem lesz mestermű. Szóval vannak ilyen dilemmák, amik miatt félrerakom a megkezdett köteteket, újakat vadászok a polcon, de ahogy találok valami újat, eszembe jut egy még újabb és egy még újabb, természetesen olyan, ami mondjuk nincs is meg, de meg kell szerezni. (Most például ellenállhatatlan vágyat érzek egy kis Grecsó-olvasáshoz. Kellett nekem elolvasni a Mellettem elférsz első bekezdését...)
Régen sosem értettem, hogy tud valaki egy-két könyvnél többet olvasni egyszerre. Hát így, hébe-hóba, hangulatingadozással, fel-felgyúló szenvedéllyel. Nem mondom, hogy ez az új heppem igazán passzol az elveimhez (mert ha könyvolvasásról van szó, nem szabad sutba vágni az elveket), de úgy néz ki, így alakultam mostanában. Legalább ismét mondhatom, hogy van némi szenvedély. Hiába, kicsit rám kacsintott az utóbbi időben minden magyar szakos rémálma: a kötelező olvasmányok és szakirodalmak utáni kiégés. Amikor hiába tudod, hogy tartalmas, izgalmas, új élményekhez és szórakozáshoz juthatnál a papír és a tinta csodás egyvelegével, mégis egyszerűbb és kevésbé rémisztő, ha rácuppansz egy random sorozatra és hagyod, hogy az agyad kifolyjon a füleden. De jelentem, szépen lassan visszaevickélek a kiégésből. Igaz, hamarosan eláraszt majd az orosz irodalom, de talán a specifikusabb kötelezőlista enged egy kicsit a rövid pórázomon és sikerül kicsit helyretenni az itthon felgyülemlett olvasnivalókat.
A tegnapi viharos augusztus 20-án egyébként hirtelen elkapott a magyarokat akarok olvasni-hullám (miután túlestem egy erős amerikai YA-könyves hullámon, aminek egyértelmű csúcsa a The Perks of Being a Wallflower volt, de azért a Percy Jackson-könyvek is segítettek visszarugdosni a ringbe). Szóval amellett, hogy mindjárt elköltöm a Líra-könyvutalványomat Grecsóra és esetleg pár kortársra, lekaptam a viharhoz nagyon is (bár a mai napsütéshez már kevésbé) passzoló Iszonyt, mint rég kimaradt klasszikust. Remélhetőleg nem végzi ő is befejezetlenül.
Egyébként ha unatkoznátok (mondjuk két könyv között vacillálva), töltsetek ki rettentően haszontalan, de legalább könyves teszteket. Én például 60-at olvastam Rory Gilmore 339 könyvéből (elég siralmas, de valljuk be, tele van számunkra teljesen random amerikai szerzőkkel a lista), és 12 kezdőmondatot ismertem fel a 20-ból, ami nem is rossz arány, bár a vicc az, hogy benéztem olyanokat, amiket olvastam, és kitaláltam másokat (véletlennek vagy a stlíus felismerhetőségének köszönhetően), amiket eddig nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése