Sok órás éjszakai forgolódás, két liter nehezen leküzdött víz és jó adag reggeli után elstartoltam a negyedik véradásomra. Úgy alakul valahogy, hogy minden évben augusztusban sikerül elkecmeregni, így legalább azzal a tudattal fekszem le, hogy ma is tettem valami jót. Ja, meg strandbelépőt és remek retro véradásos ostyát is kapok. Tiszta biznisz.
Az első véradásomat leszámítva mondjuk valahogy sosem járok szerencsével. Egyszer a jobb kezemből vették le, na az borzasztó volt - örökkévalóságig csörgedező vér és rosszullét, a véradó rémálma. A harmadiknál is pihengetni kellett a fektetett ágyon, de utána okés volt a dolog.
Éreztem, hogy ez most túl szép, hogy igaz legyen. Kicsit lassan indult, de semmi rosszullét, semmi elmosódó mennyezet, semmi. Fel is pattantam üdén s frissen a bringára, nyilván a hosszabb úton tekertem haza, ha már ilyen szép, szerencsés napunk van. Persze, mikor máskor, mint délben. Melegben. Nem kis adag vért veszítve. Vízhiányosan.
Pedig nem is voltam már olyan messze a háztól. Itt voltam az utcánkban, amikor túl hangosan kezdtem hallani a fülemben a szívverésemet, minden más hang eltompult, kezdett elsötétedni minden. Még jó, hogy most volt az elsősegély vizsgám a jogsi miatt. Szépen leparkoltam a bringát az út szélén, elnyúltam a földön és próbáltam felpolcolni a lábamat (nem sok sikerrel mondjuk). Egy faszi visszafordult a motorral, én bátran megnyugtattam, hogy á, csak véradáson voltam, picit megszédültem, most már minden fasza lesz. Kis idő múlva feltápászkodtam, inni pár korty vizet és összeszedni a bringát.
Aztán álmodtam egy kicsit, és arra eszméltem, hogy messzebb vagyok a járdától, mint voltam, a kezemből kiesett ásványvíz csordogál mellettem, a szemüvegem lerepült, a fejem pedig fájogat. Úgy néz ki, kicsit hamarabb keltem fel, mint ahogy a szervezetem akarta. De utána szerencsésen feltápászkodtam, összeszedelőzködtem és teljesen leizzadva hazavánszorogtam a bicajra támaszkodva.
Az egészben nem az a legdurvább, hogy ez volt életem második ájulása (továbbra is valahogy furán ámulatba ejtő, hogy abban a pár eszméletlen másodpercben rögtön álmodik az ember mindenféle hülyeségeket, vagy legalábbis olyan). Hanem az, hogy már attól kezdve, hogy leszálltam a bicikliről, mert jött a rosszullét, két háztömbbel arrébb állt az út egyik oldalán egy nő, a másikon meg egy idősebb fazon. Végignézték az egészet. Azt is, ahogy odajön a motoros, ahogy elküldtem, ahogy utána feltápászkodtam, és azt is, ahogy utána összecsuklottam eszméletlenül. És egy lépést se tettek felém. Csak bámultak végig, ahogy eltoltam közöttük a biciklit.
Szerencse, hogy ez csak ilyen röpke véradós rosszullét, kis pihenés, vízpótlás és mondjuk a tűző nap elkerülése máris megszünteti az egészet. De mi van, ha nem ennyi lett volna? Lehet, hogy megmentem három ember életét a véremmel, de ha az a két másik csak áll, amikor összeesek, akkor gratulálok a világnak. Hihetetlen, komolyan. Ha gonosz lennék, akkor ezt küldeném nekik szeretettel. De nem vagyok. (Vagy igen?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése