Sokat agyalok azon mostanság, hogy mi minden változott mindabban, ahogyan meghatározom magam. Amióta kiszakadtam itthonról és otthon lettem Szegeden, az egyetemen, a kollégiumban, egyre nyitottabb és extrovertáltabb lettem, legalábbis amennyire egy alapvetően szkeptikus-cinikus alkattól telik. Nem vizsgáltam felül a saját definíciómat azóta, csak úsztam az árral. Bizonyos jelzők elkoptak, valamivel csak simán nem foglalkoztam, pedig hiányzik.
Hiányzik például az olvasás. Oké, ott a rengeteg kötelező, a szakirodalom és a menekülős ajándékkönyvek, de egyre több és több vágyott könyv porosodik a polcon, mert nincs erőm másra, csak zombimódú agycsorgatásra valami sorozat előtt ülve. Könyvmoly-e az, aki csak akkor olvas, amikor muszáj, de nem érez késztetést, ha nem teheti? Nem tudom. De hiányzik, hogy elkapjon a katarzis egy könyv végén.
És ott van a zene. Így a nyáron tűnt fel, hogy mennyire könnyen el tudom szúrni az időmet kukán is, és hogy milyen rossz is ez. Aztán bekapcsolok valami random zenét, amihez kedvem van, és hirtelen tele vagyok energiával és ugrálnék vagy bőgnék teljes erőmből (hangulat- és zenefüggő, nyilván) - de mégsem. Mert a zene elindít, motivál, de mielőtt cselekednék, rögtön le is állok és csak meredten hallgatom a zenét. Kedvet kapok tőle például az olvasáshoz - de olvasni nem lehet bármilyen zene mellett. Vagy kedvet kapok, hogy kimenjek és bejárjam a világot - de akkor ki kell kapcsolnom a zenét (mert persze mindennek a forrása az internet). Ördögi kör.
Az írás, na az megint csak. Hiányzik is meg nem is. Érzem, hogy mennyire felgyülemlett minden szenny az utóbbi években, amit egyszerűen csak ki kell magamból írni, de valahogy lehet, hogy ezt mindig is erőltettem. Főleg ha versírásról van szó - ma már a legtöbb vers, amivel találkozom, nem hat meg. Túl prosztó. Kinőttem belőle? Lehet.
Remélhetőleg a blog segít ezen is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése